az alvajárás prevalenciáját egy jól meghatározott populáció felhasználásával vizsgáltuk, amelyet korábban epidemiológiai vizsgálatokhoz használtak: a finn iker kohorsz. A vizsgálati populáció 11 220, 33 és 60 év közötti alanyból állt, és 1045 monozigóta és 1899 dizigóta ikerpárból állt. Az alvajárás gyakoriságával kapcsolatos kérdéseket külön-külön kérdezték meg gyermekkorban és felnőttkorban. A gyermekkori alvajárás szignifikánsan gyakoribb volt a nőknél (“gyakran” a nők 2,8% – ánál és a férfiak 2,0% – ánál, és “néha” a nők 6,9% – ánál és a férfiak 5,7% – ánál). Felnőttként az alvajárás a férfiak 3,9% – ánál, a nők 3,1% – ánál fordult elő, és mindkét nem esetében “hetente” számoltak be 0,4% – ról. Sem gyermekkorban, sem felnőttkorban nem volt szignifikáns különbség a monozigóta és a dizygotikus ikerpárok gyakorisága között. A gyermekkori alvajárás esetén a probandwise konkordancia aránya 0,55 volt a monozigóta pároknál és 0,35 a dizigotikus pároknál, a felnőtteknél pedig 0,32 a monozigóta és 0.06 dizygotikus párok esetében. Azok, akik arról számoltak be, hogy gyermekkorukban soha nem jártak álmukban, felnőttként ritkán (0,6%) tették ezt, mind férfiak, mind nők. Azok, akik gyakran vagy néha gyermekkorban álmukban sétáltak, felnőttként tették ezt a férfiak 24,6% – ánál, a nők 18,3% – ánál. A felnőtt férfiak alvajárói 88,9% – ának pozitív volt az alvajárása gyermekkorban, a nőknél pedig 84,5%. A genetikai hatásoknak tulajdonított teljes fenotípusos variancia aránya a férfiaknál 66%, a nőknél 57% volt a gyermekkori alvajárásban, a férfiaknál 80%, a nőknél pedig 36% volt a felnőtt alvajárásban. Eredményeink azt mutatják, hogy jelentős genetikai hatások vannak az alvajárásban mind gyermekkorban, mind felnőttkorban.
