“ne légy istenfélő ember,” Valdez figyelmeztet Lucius, ” légy Valdez-félő ember.”
tehát hol van Isten-hol van a jó — a büntető igazságszolgáltatási rendszerben? A kérdések nem annyira lebegnek a “Jézus ugrálta az” A “vonatot” felett, mint inkább gale erővel ránt rá. Nincs bennük semmi elvont: Guirgis Úr azt mondja, hogy a játék saját kísérletével kezdődött, hogy megmentse egy barátját az Egyesítő egyháztól. Talán azért, hogy a dráma ne repüljön darabokra, ezért olyan szilárdan rögzíti az eljárási keretet a foglyok vitái körül. Jeleneteik váltakoznak azokkal, amelyekben Angel ügyvédjének, Mary Jane Hanrahannak át kell törnie Perverz ellenállását, hogy felkészítse a bíróságra.
amíg ezek az interjúk fenntartják a darab dühösen szókratészi hangnemét, erősítik azt az elképzelést, hogy a jó döntések meghozatala egy gonosz világban szinte meghaladja az emberi készségeket. De a monológok sorozatában, amelyek hátrébb húzódnak az akciótól, Hanrahan elmélkedései az ügyről és a saját befektetéséről, eloszlatják a feszültséget. Az írás ezen apró hibáját súlyosbítja néhány kínos rendezői döntés, köztük a “törvény & rend”-szerű chung-chung hanghatás a jelenetek között. Ez arra készteti Önt, hogy Jerry Orbachra számítson, vagy egy ügyes lemondásra, amelyet Mr.Guirgis nem fog nyújtani.
de Mark Brokaw rendezése Riccardo Hernandez egyszerű szettjén, amelyet Scott Zielinski érzékenyen megvilágított, egyébként egyenletes és tiszta, mintha nem akarna ujjlenyomatot hagyni. Helyesen összpontosított arra, hogy a szereplőket szuperlatív együttessé alakítsa a kudarcok sorozata ellenére: mind Carvajal, mind Gathegi Úr, akik kiválóak, késői helyettesítők voltak. Ez megdöbbentő, mivel szerepük több szempontból is gyilkos. A többiek — Stephanie DiMaggio mint Hanrahan, Erick Betancourt mint Charlie és különösen Ricardo Chavira mint a félelmetes Valdez — támogatják őket, és a darab ostorozó érveit, ügyesen.
