nemrég ébredtem egy dallal a fejemben. A dal a Smiths “Cemetery Gates” volt–az egyik aláírásuk jaunty-melody-with-morose-lyrics számok. A dal tényleges jelentése kevésbé fontos, mint az, ahogyan a saját tudatalattim felébredéskor kisajátította az üzenetet. Megfordultam az ágyban, és megismételtem a sort Val – nak: “Keats és Yeats a te oldaladon áll.”Elmosolyodott. “Tudod, azt hiszem, ez igaz. Szerintem a te oldaladon állnak, Robert.”
milyen furcsa és vigasztaló gondolat. Mit gondolnának az ókorba nyúló költők generációi azokról, akik még mindig gyakorolják a művészetet az iPhone-ok és a mikroblogok korában? Szerintem büszkék lehetnek. A gazdagság és az elismerés kilátásai minden bizonnyal sokkal nagyobbak más tudományágakban, és mindig is voltak. És mégis, abban a pillanatban eszembe jutott, hogy a múlt költészetének szellemei valahogy gyökereznek nekünk, most jobban, mint valaha, mivel olyan művészetet építünk, amely egyesek számára anakronisztikusnak tűnik.
mégis, a múltkori költők valószínűleg a vad találékonyság és a kegyetlen fegyelem kombinációjával vonzottak minket, kortárs költőket az oldalra. Ha tehát mindannyian találkoztunk volna, talán jól kijöttünk volna egymással–és talán egy nap a költői túlvilágon rá fogunk jönni, hogy frakcióink és perpatvaraink ellenére mindvégig egy oldalon álltunk.
azoknak, akiket érdekel az egész dal meghallgatása, itt van:
