a várakozásnak ebben a pillanatában kell a nézőknek Clark munkájával megküzdeniük. A feszültség az anyag végtelen potenciáljában rejlik. Az építkezés esztétikáját arra használják, hogy a nézők számára jelezzék a fejlődés folyamatait, amelyek mind a képzeletet, mind a szorongást kiválthatják azáltal, hogy előtérbe helyezik a nézők észlelését arról, hogy mi épül és mi teljes. Minden anyagnak—beton, üveg, fa, szigetelés-van egy érthető hasznossága és célja, amely bonyolítja ezeknek a formáknak a művészetként való felfogását. A következmény az, hogy az anyagok összevonása végül egy teljes és ismerős struktúrává összeállítható—hogy ezek a könnyen elérhető anyagok teljesítik a céljukat, és a kerettől a falig, a betonzsáktól az alapig aktualizálódnak. Clark szándékosan teret enged a feltételezésnek azáltal, hogy olyan munkákat hoz létre, amelyek a nyersanyag és a megvalósult építkezés között vannak. A halmozott, réteges és ferde szerkezetek nem utalnak egy adott típusú épületre, és nem kínálnak könnyű feltételezéseket.
Clark ragyogóan manipulálja a teret és a dimenziót. A fehér doboz Galéria magával ragadó absztrakt háromdimenziós képpé válik. Szerkezeti formái minden oldalról elérhetőek és több nézőpontból is megtekinthetők. A fakeretek, a gomolygó ponyva, az ablakok és a gipszkarton beszélgetést hoznak létre a forma, a vonal és a szín nyelvén a galériában, amely magában foglalja a néző testét. A fény, a hang és a légáramlás mellett az építkezés élményszerű kompozícióvá válik. Minden szög vallatási ponttá válik. Clark kevés helyet hagy a szem számára, hogy teljesen pihenjen, eltekintve az egyik fal mentén lógó több együttestől. Gipszkarton aljzataik szinte kétdimenziós formákra bontják a nyitott galériában létrehozott teret. Bár sok azonos anyagot használ, az építési esztétika kevésbé látható, növelve a munka absztrakt és tapintható elemeit. A művész többdimenziós bemutatása feltárja érdeklődését a térrel való kölcsönhatások manipulálása és szabályozása iránt.
