a szerves kémia alapjai
Liebignek sikerült intézményesítenie a kémia önálló tanítását, amelyet eddig a német egyetemeken a patikusok és orvosok gyógyszertárának kiegészítéseként tanítottak. Továbbá kibővítette a kémia tanításának birodalmát a gyakorlati laboratóriumi tapasztalatokon alapuló képzés színvonalának formalizálásával, valamint a szerves kémia műveletlen területére összpontosítva. Sikerének kulcsa a szerves elemzés módszerének javulása volt. A Liebig egy szerves vegyületet réz-oxiddal égetett el, és azonosította az oxidációs termékeket (vízgőz és szén-dioxid), közvetlenül a felszívódás után, egy kalcium-kloridos csőben és egy speciálisan tervezett, maró hamuzsírt tartalmazó öt izzós készülékben. Ez az 1831-ben tökéletesített eljárás lehetővé tette a szerves vegyületek széntartalmának a korábban ismertnél nagyobb pontossággal történő meghatározását. Ráadásul technikája egyszerű és gyors volt, lehetővé téve a vegyészek számára, hogy napi hat vagy hét elemzést végezzenek, szemben a régebbi módszerekkel végzett heti számmal. A szerves kémia gyors fejlődése az 1830-as évek elején azt sugallja, hogy Liebig technikai áttörése, nem pedig annak a meggyőződésnek a elhagyása, hogy a szerves vegyületek “létfontosságú erők” irányítása alatt állhatnak, volt a legfontosabb tényező a biokémia és a klinikai kémia megjelenésében. A szén-dioxid felszívására tervezett öt izzós hamuzsírkészülék gyorsan a szerves kémia emblematikusává vált, és a mai napig is marad.
Liebig ennek az új elemzési módszernek a bevezetése egy évtizedes szerves vegyületek intenzív vizsgálatához vezetett, mind Liebig, mind tanítványai által. Liebig maga is megjelent átlagosan 30 papír egy évben 1830 és 1840 között. Ezek közül a vizsgálati jelentések közül több rendkívül jelentős lett a szerves kémia elméletének és gyakorlatának további fejlődése szempontjából. Ezen írások közül a leginkább figyelemre méltóak voltak a bázisok nitrogéntartalmáról szóló cikksorozatai, a benzoil-gyök (1832) és a karbamid bomlástermékei (1837), a klór felfedezése (triklór-etanál, 1832), az etil-gyök azonosítása (1834), az acetaldehid előállítása (etanal, 1835) és a szerves savak hidrogénelmélete (1838). Népszerűsítette, de nem találta ki a laboratóriumi desztillációkban még mindig használt Liebig kondenzátort.
Liebig analitikus képességei, tanári hírneve és a hesseni kormány laboratóriumának támogatása az 1830-as években nagy mennyiségű diákot hozott létre Giessenbe. valójában annyi diák vonzódott Liebighez, hogy bővítenie kellett létesítményeit és rendszereznie kellett képzési eljárásait. Jelentős számú tanítványa, néhány 10 félévenként, külföldiek voltak. Az odaadó követés fenntartása a külföldi közönség körében határozottan hozzájárult ahhoz, hogy Liebig hangsúlyt fektessen a laboratóriumi alapú oktatásra és kutatásra külföldi országokban és más német államokban. Például az 1845-ben Londonban alapított királyi kémiai Főiskola, Az 1847-ben a Harvard Egyetemen alapított Lawrence Tudományos Iskola és Hermann Kolbe nagy laboratóriuma Lipcsében Szászországban 1868-ban mind Liebig programjának mintájára készültek.
az egyik legfontosabb vizsgálat, amelyet Liebig W Enterprises-szal közösen folytatott, a keserű mandula olajának elemzése volt 1832-ben. Miután bebizonyították, hogy az olaj benzoesavvá (benzol-karbonsavvá) oxidálható, a két vegyész feltételezte, hogy mindkét anyag, valamint számos származék tartalmaz egy közös csoportot vagy “gyököt”, amelyet “benzoil” – nak neveztek.”Ez a kutatás, amely Jacob Berzelius svéd kémikus elektrokémiai és dualista modelljén alapul a szervetlen összetételről, mérföldkőnek bizonyult a szerves vegyületek alkotó gyökök szerinti osztályozásában.
A radikális elmélet, együtt egy nagy felhalmozási adatok az ökológiai elemzés kísérletek, feltéve, Liebig, valamint Wöhler elegendő háttér kezdődik, hogy elemezze az összetett szerves vegyületek a vizeletben. 1837 és 1838 között azonosították, elemezték és osztályozták a vizelet számos összetevőjét és bomlástermékét, beleértve a karbamidot (karbamid), a húgysavat, az allantoint és az uramilt. Következtetéseik között az uramilt a húgysav “számtalan metamorfózisával” állították elő—ez maga a hús és vér bomlásterméke. Ez a csodálatos vizsgálat, amely megdöbbentette a brit kémikusokat, amikor Liebig 1837-ben Nagy-Britanniában tett látogatása során jelentette a British Association for the Advancement of Science-nek, új betekintést adott a kortárs orvosoknak számos vese-és húgyhólyag-betegség patológiájába. Később, 1852-ben Liebig egyszerű kémiai eljárásokkal látta el az orvosokat, amelyek segítségével kvantitatívan meghatározhatták a vizeletben lévő karbamid mennyiségét. Egy másik gyakorlati munkában az orvosok számára meghatározta a levegő oxigéntartalmát azáltal, hogy számszerűsítette adszorpcióját pirogallol (benzol-1,2,3-triol) lúgos oldatában.
